A közgazdaságtan alkalmazása a politikára

A közgazdaságtan mûvelõi számára az interdiszciplinaritás természetes dolog. A közgazdaságtan kialakulása óta széles körben alkalmazza más tudományterületek eredményeit. Közismert, hogy a matematika gazdaságelméleti alkalmazása milyen szerteágazó - egyrészt módszertani segédeszköz a modell-alkotás során, másrészt a matematika logikájával egy sor közgazdasági következtetés levonása is lehetõvé válik. Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy a matematika egyes eredményei éppen valamilyen közgazdasági probléma megoldására való törekvésbõl származtak. Elegendõ itt a játékelméltere hivatkozni, amelynek kidolgozása és alkalmazási területe szorosan kapcsolódik a gazdaságtanhoz. Nem véletlen, hogy kíváló mûvelõi éppen közgazdasági Nobel-díjban részesültek. A természet-tudományok más területei is jelentõs segítséget nyújtottak és nyújtanak a gazdasági élet összefüggéseinek megértésében és elemzésében, törvényszerûségeinek feltárásában. Jó példa erre az evolúció-elmélet, amelyet akkor próbálták elõször alkalmazni a társadalomra, amikor Darwin közzétette felfedezéseit. Napjaink egyik legizgalmasabb közgazdaságtani irányzata éppen az evolúciós gazdaságtan, amelyik az evolúció alaptörvényeit igyekszik alkalmazni és igazolni a gazdaságban.

A társadalomtudományok és közgazdaságtan kapcsolata a fentinél is egyértelmûbb. A filozófia vagy a szociológia közvetlen kölcsönhatásban áll a gazdaságtannal, egyrészt módszert, másrészt vizsgálati anyagot szolgáltatnak kölcsönösen egymásnak. Elõadásomban a közgazdaságtan és a politikatudomány közötti kölcsönhatással, annak néhány mozzanatával fogok foglalkozni.

A politológia és a közgazdaságtan közötti kapcsolat többféle szempontból is megvalósult és mûködik. Egyrészt vannak a társadalom életének olyan területei, amelyek a gazdasági és a politikai életnek egyaránt részei. Az állam gazdasági tevékenysége, a gazdasági szereplõk politikai megnyilvánulásai éppen úgy képezhetik a polititológia, mint a gazdaságtan tárgyát. A politikai és a gazdasági szféra közös részének vizsgálatára egy új tudományterület is kialakult az elmúlt évtizedekben: a politikai gazdaságtan. Ez a tudomány-terület egyesíti a közgazdaságtan és a politológia módszereit, sajátos megközelítésben elemezve a fenti területet, annak törvényszerûségeinek feltárására törekedve.

A politológia és a közgazdaságtan közötti kapcsolatnak egy másik aspektusa az, amikor az adott tudományág a másik vizsgálati módszereit alkalmazza saját tárgyának elemzésére. Ennek következtében a politológia és a gazdaságtan módszereinek alkalmazása új megközelítéseket eredményezett a társadalmi élet területein. Az alkalmazott módszer alapján a gazdaság és a politika elemzésére a következõ megoldások születtek:

	tartalom
	gazdaság	politika
módszer
gazdasági	1 hagyományos gazdaságelmélet, maximalizáló magatartás a piacon, árelmélet, hatékony allokáció	2 a gazdasági módszer alkalmazása a politikára: a közösségi választás elmélete
politikai	3 a politikai módszerek alkalmazása a gazdaságra, hatalommegoszlás elemzése a piacon	4 hagyományos politika-tudomány, a hatalom-megoszlás elemzése a politika területén

Elõadásomban a gazdasági módszer politikára való alkalmazásának néhány jellemzõjével fogok foglalkozni. A megközelítés elsõsorban három területen hozott eredményeket: a közösségi választás elméletében, a politikai döntések gazdaság-elméleti elemzésében és az intézményi gazdaságtanban. Ezen három témakör rövid bemutatásával kívánom jelezni a közgazdaságtan interdiszciplináris felhasználási lehetõségeit és eredményeit.

A közgazdaságtan neoklasszikus irányzata két olyan fogalmat alkotott, amelynek segítségével nem csak a gazdasági események elemzéséhez adtak támpontot, hanem a gazdasági elemzés általános alkalmazását is lehetõvé tették. Módszerük általános voltát azzal is jelezték, hogy szerintük a gazdaságtan tárgya minden olyan tevékenység, amikor egy adott cél megvalósításához korlátozott mennyiségû erõforrások állnak rendelkezésre. Ez a két említett fogalom a racionalitás és a hatékonyság.

A racionális magatartás négy elembõl tevõdik össze: a preferenciákból (a célokból), a meggyõzõdésekbõl, a lehetõségekbõl és a tevékenységekbõl. A preferenciák a szereplõ céljait és az azok közötti rangsort tartalmazzák. Racionálisan csak az viselkedhet, akinek következetes célrendszere van, azaz tudja mit akar elérni. A meggyõzõdések a cselekvések várható eredményeinek ismeretét jelenti: olyan hipotézisek, amelyek az egyes cselekvések várható kimenetére vonatkoznak. A racionális magatartás csak akkor valósulhat meg, ha ismerik az egyes döntések várható következményeit. A lehetõségek a célok megvalósításához rendelkezésre álló erõforrásokat és egyéb korlátozó tényezõket foglalják magukba. A racionális magatartás végülis egy döntésben és az annak alapján megvalósuló választásban testesül meg: a preferenciák, a meggyõzõdések és a lehetõségek alapján a racionális egyén kiválasztja a számára legkedvezõbb alternatívát és azt fogja megvalósitani.

A hatékonyság fogalma egyéni szinten könnyen értelmezhetõ: adott korlátok között a legjobb eredmény számít hatékonynak. Közösségi, társadalmi szinten azonban már nem mindig találunk ilyen megoldást. A társadalmi hatékonyság megitéléséhez a közgazdászok Pareto hatékonysági elveit alkalmazzák. A társadalomnak mindig az a megoldás kedvezõbb, amely úgy növeli valamely szereplõ jólétét, úgy javítja az egyik egyén vagy csoport helyzetét, hogy másokét nem rontja. A közösség erõforrásait akkor használják fel optimálisan, ha az erõforrásokat nem lehet úgy átcsoportosítani, hogy bárki helyzete javuljon, anélkül, hogy másoké ne romlana. Vagyis az egyik csoport helyzete már csak a másik rovására javulhat.

Bármely tevékenység értékelésére használhatjuk a fenti fogalmakat, ha pontosan meg tudjuk határozni a célokat, fel tudjuk mérni az erõforrásokkal elérhetõ eredményeket és az egyes alternatívákat össze tudjuk hasonlítani.

A gazdaságtan politikai alkalmazása során az egyik nehézséget éppen az okozza, hogy nem mindig lehet pontosan meghatározni a célokat illetve a preferenciákat és nem mindig lehet egyértelmûen kiválasztani a hatékony megoldásokat. Ezen nehézségek feltárására és kezelésére vállalkozott az a három elmélet, amelynek bemutatását már jeleztem.

A közösségi választás elmélete

A közösségi választás elmélete részben a közösségi pénzügyekkel foglalkozó irodalomból , részben pedig a döntéselmélet fejlõdésébõl nõtt ki. Az elmélet kidolgozásában jelentõs szerpet játszott Kenneth Arrow, Anthony Downs, Buchanan és Olson. A téma kutatói szakmai szervezetet hoztak létre, és önálló folyóiratot adnak ki, amely jelentõsen hozzájárult a kutatások fejlõdéséhez.

A közösségi választás során egyéni döntésekbõl születik meg a közös döntés, vagyis nem arról van szó, hogy a közösség dönt, hanem a közösséget alkotó egyének. Ezen döntés során az egyének éppen úgy egyéni céljaikat követik, mint bármilyen döntésükben, csak a döntés tárgya, célja és lehetõségei mások. Az elmélet azt kutatja, hogyan alakulnak át az egyéni döntések közösségi döntésekké, az egyéni célok közösségivé.

A közösségi választás elméletének két irányzata alakult ki: a normativ és a pozitív közösségi választás. Az elõbbi a politikai rendszer kívánatos tulajdonságaival foglalkozik, és olyan kérdésekre keresi a választ, mint például: milyen intézményi döntési mechanizmus hatékony? milyen szavazási szabály tükrözi leginkább az egyéni preferenciákat? milyen kormányzati struktúra képes leginkább megakadályozni a hatalom központosítását? stb.

A normatív elmélet kiemelkedõ képviselõi Buchanan és Arrow. Arrow fedezte fel az egyéni szavazások közösségivé alakulásában meglévõ paradoxont: annak ellenére, hogy az egyének döntéseikben következetesek és tranzitivek, a többségi szavazás eredménye nem lesz az. A teljesen demokratikus szavazás tehát nem képes átalakítani az egyéni preferenciákat közösségivé. Ezért vagy korlátozni kell az egyéni preferenciákat, vagy az egyéneknek meg kell állapodniuk egy bizonyos célrendszerben. Mindegyik megoldás a demokrácia, vagyis a szabadság korlátozásával jár. Arrow követõi kizárnak bizonyos preferencia-rendezést, vagyis azt feltételezik, hogy a preferenciák egy többségi megoldás körül rendezõdnek, így kialakulhat egy tranzitiv közösségi döntés. Mások a célok irányítását javasolják, ami ugyancsak kikküszöbölheti a szavazási paradoxont.

A pozitív elmélet a kollektiv döntések következményeinek magyarázatára törekszik. A pozitiv elmélet többek között a következõ kérdésekre keresi a választ: Miért hoznak létre az emberek politikai csoportokat és intézményeket? Milyen tényezõk alakitják ezen csoportok kialakulását és befolyását? Milyen feltételek között fognak együttmûködni ezek a csoportok egymással? Hogyan magyarázható a törvényhozók és a lobbisták magatartása? stb. A normativ elmélet azokat a kérdéseket teszi fel, amelyek alapján a politikai életet úgy lehet megszervezni, hogy az a lehetõ legjobban tükrözze az egyéni érdekeket. A pozitiv elmélet viszont a valóságos politikai eseményeket akarja megmagyarázni az egyéni érdekek alapján.

A pozitiv elmélet jellemzõ teljesitménye Downs racionális szavazási modellje. A Downs modellben a politikai pártok a szavazók megnyerésére törekednek, politikai szolgáltatásokat nyújva nekik; a szavazók pedig saját helyzetük javulását várják a politikai pártoktól. A szavazás eredménye attól függ, mennyire tudják a politikai pártok felmérni a választók preferenciáinak megoszlását. Downs szerint ezek a prefernciák normális eloszlásúak, ezért a politikai pártok szükségszerûen a csúcspontot alkotó politikai felfogást célozzák meg. Ezért szükségszerû, hogy a pártok programjai alig térnek el egymástól.

Downs kimutatja, hogy a racionális szavazói magatartás egy sor sajátosságot mutat. A szavazó nem tudja biztosan felmérni cselekedete (szavazása) következményeit - szavazata nem határozza meg a végeredményt. Mivel nem tudja befolyásolni a közösségi döntést, ezért nem érdemes minden lehetséges alternatívát mérlegelnie, nem érdemes minden információt beszerezni. A racionalitás a szavazás során gazdaságtani értelemben irracionális magatartást eredményez.

A pozitiv elmélet másik fontos területe az érdekcsoportok magatartásának elemzése. Ezen a területen Olson munkássága hozott néhány figyelemre méltó és vitát kiváltó eredményt. A szervezett érdekcsoportok fontos szerepet tölthetnek be a politikában, hiszen befolyásolhatják a politikai döntésket. Éppen ezen érdekcsoportok tagjai képesek befolyásolni a politikai döntéseket. A szervezett érdekcsoportok közös érdekkel rendelkezõ egyének összefogása érdekeik érvényesítésére. Egy ilyen érdekcsoport létrejöttének azonban olyan feltételei vannak, amelyek csak bizonyos esetekben teljesülnek. Egy érdekcsoporthoz való csatlakozás csak akkor történik meg, ha az egyén a kollektív haszonból való részesedése meghaladja a költségeket, vagyis azokat az erõfeszitéseket, amelyeket a kollektiv cél elérése érdekében tesz. Ha az egyén a kollektiv haszonból akkor is részesedik, ha nem tesz érte semmit, akkor fellép a potyautas-jelenség, és az egyén nem fog csatlakozni a csoporthoz. Az egyénnek akkor érdemes erõfeszitéseket tennie a csoport érdekeinek érvényesítésére, ha az elért eredménybõl az átlagnál nagyobb mértékben részesedik, tehát valamilyen preferált helyzetbe kerül. Minél nagyobb létszámú egy csoport, annál valószínûbb, hogy az egyén mindenképpen részesedik a kollektiv haszonból. És minél egyenletesebb a haszon megoszlása a csoport tagjai között, annál kevésbé fognak az egyének csatlakozni a csoporthoz. Ez az oka annak, hogy munkavállalói csoportok gyengébben mûködnek, mint a munkáltatóké, a kistõkések szervezetei gyengébbek a nagy, koncentrált tõkésekénél, a fogyasztók szervezetei gyengébbek a termelõi érdekcsoportoknál.

A politikai döntések gazdasági elemzése

A közösségi választás elmélete döntõen az egyéni céloknak közösségivé való transzformálásával foglalkozik, vagyis a racionalitás elvét igyekszik a politikai folyamatokra alkalmazni. A politika gazdasági elemzése során a hatékonyság elvének alkalmazására kerül sor.

A politika elemzésében egyik fontos kérdés, hogy hol húzódik meg a gazdaság és a politika közötti határvonal. A kérdésre adott válaszban sok eltérés tapasztalható aszerint, hogy a közgazdászok miként vélekednek a piac hatékonyságáról. A neoklasszikus alapelveket követõ közgazdászok szerint a piaci automatizmusok biztositják a Pareto-optimumnak megfelelõ termelési és fogyasztási megoszlást. Ennek alapján az állam tevékenységére csak akkor van szükség, ha valamely jószág elõállitásában a piac kudarcot vall. Más közgazdászok szerint viszont a piac nem tudja automatikusan biztosítani az erõforrások hatékony felhasználását, ezért a kormányzatnak abban is szerepet kell vállalnia, hogy a Pareto-optimális helyzetet megteremtse.

Bármelyik megközelitést is fogadjuk el, mindenképpen szükségessé válik a politikai döntések hatékonyságának mérése. Sok teoretikus vallja azt, hogy ez csaknem megoldhatatlan feladat. A kormányzat által teljesitett szolgáltatások ráforditásai nem minden esetben mérhetõek, a teljesitmény, a kibocsátás sem minden esetben számszerûsíthetõ és aligha tudjuk megmondani, hogy a lehetséges megoldások közül melyik szolgálja leginkább a közösségi célokat. A kétségek megértéséhez röviden bemutatom azt az eljárás, amely során a hatékony megoldást ki lehetne választani, ha minden információ rendelkezésünkre állna.

Egyszerûsítsük le a megoldandó problémát és tegyük fel, hogy a kormánynak két cél együttes megvalósítására kell törekednie: katonai potenciáljával olyan erõt kell mutatnia, amellyel elrettenti a külföldi támadást és megfelelõ erõvel kell rendelkeznie egy esetleges támadástól való védekezés érdekében is. Tegyük fel továbbá, hogy a rendelkezésére álló erõforrások adottak és mindkét tevékenységet azonos költséggel tudja ellátni. Az adott erõforrásokkal a kormány különbözõ nagyságrendû fenyegetést és védelmet tud megvalósítani. A döntéshozatal elsõ lépése tehát a megvalósítható lehetõségek feltárása. Ezt követõen ezeket a lehetõségeket a Pareto-elv szerint kell sorba-rendezni. Azt a megoldást tarthatjuk jobbnak, amelyik a másiknál legalább az egyik cél elérésében nagyobb hatásfokot biztosít. Tegyük fel, hogy a két cél elérését valamilyen intezitási mutatóval mérni tudjuk. A lehetséges kombinációk között bizonyára lesznek olyanok, amelyek az egyik tevékenysébõl többet, a másikból pedig kevesebbet fognak tartalmazni, ezért ezek a Pareto-hatékonyság szempontjából azonos értékûek lesznek. ezeke a megoldásokat Pareto-optimálisnak fogjuk nevezni. Hogyan lehet ezen megoldások közül választani, ha tudjuk, hogy mindegyik megoldás azonos költségekkel jár? Csakis a fogyasztók, azaz a közösség preferenciái alapján. Ismernünk kell tehát a fogyasztók értékrendjét, milyen hasznosságot tulajdonítanak a fenyegetésnek és a védelemnek. Azt a megoldást kell a politikusoknak kiválasztani, amelyik legjobban szolgálja a közösségi preferenciákat, az adott célokat legjobban, leghasznosabban teljesíti.

Az ábrán E és D pontok kevésbé hatékonyak, mint C és A, hiszen mindkét célt, vagy legalább az egyiket kevésbé valósitják meg. B, C és A kombinációk azonban Pareto-hatékonyak, hiszen az egyik cél csak akkor valósitható meg nagyobb mértékben, ha a másik cél megvalósítása kisebb mértékû. A berajzolt hasznossági függvény jelzi a társadalom tagjainak értékítéletét. A C megoldás elégíti ki legjobb ezt a hasznossági-függvényt, ezért az optimális döntés C-t választja

A példa jól illusztrálja a bevezetõben jelzett problémákat: egyrészt nehezen találunk olyan mércét, amivel a fenyegetés és a védelem célját valamilyen közös mértékegység alapján össze tudjuk hasonlítani. Másrészt szinte lehetetlen felmérni a közösség adott célokra vonatkozó értékítéletét, nem tudunk közösségi hasznossági függvényt szerkeszteni.

A poltikában és a gazdaságpolitikában csak kevés olyan célkítûzés és döntési helyzet van, ahol a hatékonyság mérését - akárcsak bonyolultabb formában - alkalmazni tudjuk.

Mindez nem jelenti azt, hogy a hatékonyság elvei nem használhatóak, csak ismernünk kell az alkalmazás korlátait.

Az intézményi gazdaságtan

Az intézményi gazdaságtan képviselõi az egyes politikai vagy gazdasági intézmények kialakulásával, mûködésével foglalkoznak. Keresik azokat a szabályokat, amelyek az emberek közötti együttmûködés intézményesítéséhez vezetnek, elemzik az intézmények céljait és mûködését, valamint hatását a gazdaság egészének mûködésére. Az intézményi iskola képviselõi szerint a piaci magatartást nem lehet tisztán az egyéni szereplõk magatartása alapján elemezni, mert a kialakuló intézmények önálló tényezõként jelennek meg a piacon, sajátos céljaik vannak, így szerepük módosítja a piaci egyensúly feltételeit és jellemzõit. Az intézmények a gazdasági szereplõk egyes csoportjait különbözõ érdekek és célok alapján egyesítik. Az egyes intézmények eltérõen mûködnek, ezért megjelenésük lehetetlenné teszi, hogy a piaci magatartást egyetlen szabály-rendszer alapján magyarázzuk. Az intézményi közgazdaságtan hiveinek többsége ezért kétséggel fogadja az általános modellek létjogosultságát, a közgazdaságtan feladatát az intézmények leírásában látják, nem pedig általános, mindent átfogó modellek alkotásában. Az egyediséget hangsúlyozva a leíró közgazdaságtant mûvelik.

Az intézményi megközelítés lehetõvé teszi, hogy magyarázatot találjanak arra, hogy azonos gazdasági modell alapján mûködõ gazdaságok miért vezetnek eltérõ eredményre. Az intézmények mûködése eredményezi szerintük azt, hogy a gazdasági események irracionálisnak tüntetik fel a gazdasági szereplõket, holott valójában csak egy sajátos intézmény mûködésérõl van szó.

Az intézményi elvek politikai alkalmazása feleslegessé teheti azokat a kérdéseket, amelyeket a közösségi választás elmélete vagy a politikai döntések gazdasági elemzése nem tudott megválaszolni. Ebbõl a megközelítésbõl ugyanis nem kell és nem is lehet a piaci racionalitás és hatékonyság elvét átültetni a politikára, mert a politikai intézmények eltérõ szabályok és elõírások alapján mûködnek. Ugyanakkor az intézmények megjelenése egy újabb tényezõt jelent a racionális magatartást meghatározó elemek között, a döntéseket jelentõsen befolyásolja.

A politikai folyamatok gazdaságtani megközelitése egy sor kérdésben hozzájárult a politika-tudomány fejlõdéséhez, a politikai folyamatok jobb megértéséhez és megalapozottabb döntések hozatalához. Ez a megközelítés arra ösztönzi a politikusokat, hogy igyekezzenek meghatározni azokat a releváns szereplõket, erõforrásokat, célokat és szabályokat, amelyek a politikai folyamatokban megjelennek. Mindez hozzájárulhat a célok pontosabb megfogalmazásához, a lehetõségek feltárásához és az optimális megoldás kereséséhez.